Amikor a vers nem dallamot, hanem figyelmet keres – Hobo szellemi túlélőgyakorlata a Nemzetiben

Hobo új önálló estjét, a Túlélő trallalát néztük meg a Nemzeti Színházban, de mielőtt belekezdenék a kedvcsinálóba, érdemes egy kicsit visszalépnünk az időben. Hobo szövegei mindig ott voltak mellettem. Boldogságban és szomorúságban, mámorban és csalódásban egyaránt. Olyan kapaszkodót adtak, amelyhez bármikor vissza lehetett nyúlni, és újra meg újra segítséget jelentettek.

1992-őt írunk, tizenhárom éves vagyok, a bátyám pedig házibulit szervez a nagyszülők házában, akik épp nyaralni mentek, így az este minden tekintetben szabad pályát kapott. Én akkoriban zeneileg még ott tartok, amit az akkori divat diktál. Bros, Europe, MC Hammer és Vanilla Ice szólnak a fejemben, és őszintén szólva nem is nagyon vágyom ennél többre.

A buli a bátyám barátaival telik meg, akik számomra már önmagukban is egy másik univerzumot képviselnek. A fiúk is hosszú hajúak fülbevalókkal, és az egyikük egy katonai málhazsákkal érkezik, ami roskadásig van tömve kazettákkal. Amikor a zene elindul, gyorsan kiderül, hogy ezek a dalok teljesen ismeretlenek számomra, nem kapaszkodnak belém, nem találok bennük fogódzót, így inkább csak ülök egy sarokban, figyelem a „nagyokat”, és próbálom megfejteni, mi történik körülöttem.

Aztán egyszer csak megszólal egy dal, és vele együtt egy mély, morgó hangú énekes, aki azt énekli:
„Viharban születtem, jó időre várok…”

Abban a pillanatban történt valami, amit addig nem ismertem. Mintha egy belső ajtó kinyílt volna, és hirtelen minden a helyére került. Soha korábban nem hallottam olyan dalt, amely ennyire pontosan, ennyire nyersen és ennyire személyesen szólt volna hozzám, a hangulata pedig olyan erővel ragadott magával, hogy azonnal tudtam, valami most megváltozott.

Azon az estén, azon a házibulin indult el igazán a zenei ízlésem fejlődése Hobo nyomdokain, és onnantól kezdve mindent magamba szívtam, amit a dalain keresztül tanított. Nem csupán a blues világa nyílt meg előttem, hanem a költészet, az irodalom és az a fajta kíváncsiság is, amely túlmutat a dalszövegeken, és az egész világ felé fordítja az embert.

Azt szoktam mondani, hogy ami Hobónak annak idején az őrtoronyban a Kis vörös kakas volt, az nekem a Viharban születtem lett. Egy origópont, ahonnan mindent számolni lehet. Innen datálom azt az utat, amelyre ráléptem, és amelyen azóta is járok.

 Az elmúlt évtizedekben megszámlálhatatlan Hobo-koncert, est és előadás van mögöttem, mégis, amikor valaki megkérdezi, hogy Hobo-rajongó vagyok-e, mindig ugyanazt válaszolom: nem. Számomra Hobo nem rajongás tárgya, hanem tanító, és abban különösen szerencsésnek érzem magam, hogy a tananyag 1991 óta változatlanul érdekel. 

Aztán az élet – ahogy az már csak ilyen – hozott egy váratlan fordulatot, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nemcsak a dalaiból ismerem Hobót, hanem személyesen is. Megismertem őt, meg a családját, sőt, volt olyan szerencsém is, hogy együtt mentem vele Bécsbe egy Rolling Stones-koncertre.  Ez az a pont, ahol az ember ösztönösen elkezd félni, mert ikonokat közelről megismerni veszélyes sport, mert a csalódás esélye nagyobb, mint egy elrontott gitárszóló egy stadionkoncerten. Hobónál azonban az történt, ami a legritkább. Nemhogy nem dőlt le a szobor, hanem hirtelen kiderült, hogy belül még nagyobb. Tanárból mesterré vált, majd egy idő után észrevétlenül az lett az érzésem, hogy ez az ember nemcsak magyarázza a világot, hanem él benne, figyel rá, és folyamatosan újrakérdezi.

És most itt vagyunk 2026-ban. Hobo túl a nyolcvanon, és nemhogy nem lassít, hanem olyan tervekkel van tele, mintha most készülne az első nagylemezére. Ennek egyik legfrissebb bizonyítéka a Nemzeti Színházban bemutatott egyszemélyes estje, a Túlélő Trallala, amelyet a Kaszás Attila teremben láttam. Ez az a tér, ahol nagyjából száz ember fér el, és ezen az estén nemcsak hogy minden szék foglalt volt, de még pótszékeken is ültek – már önmagában ez is beszédes. Az est nézői valójában egy hobológiai szeminárium részeseivé válnak. Nem koncerten ülnek, nem színházban, hanem egy élő, lélegző gondolkodásfolyamat közepén. Az est nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a művész elmúlt évtizedeit idézze fel – nem kronológia szerint, hanem azon a sajátos, senki máshoz nem hasonlítható belső térképen, amely csak rá jellemző.  Hobo  nem dátumokkal és leckékkel dolgozik, hanem tapasztalattal, tévedésekkel, felismerésekkel és túléléssel. Olyan korszakok tanúja, amelyeket sokan megéltek, de kevesen tudnak hitelesen elmesélni. Ő viszont igen – ráadásul abból a nézőpontból, amelyet az életműve évtizedek óta következetesen igazol. 

A díszlet minimalista, már-már provokatívan egyszerű, egy szék, egy asztal, rajta egy pohár víz. Ennyi. Este hét után besétál Hobo, mintha csak átugrott volna egy beszélgetésre, leül, és elkezd mesélni. Mire az ember felfogná, hogy hol van, és mi történik vele, hirtelen eltelt két óra. Úgy, hogy közben egyetlen pillanatra sem jut eszébe az idő. Hobo előadása olyan, mintha kettesben ülnénk egy nappaliban, egy kicsit kopott kanapén, ahol a világ dolgairól és az életéről beszélgetünk, csak épp a történetek közé időnként beékelődik egy-egy dalszöveg vagy vers, amit nem elénekel, hanem elszaval. Nem hatásvadászatból, nem gesztusokkal, hanem természetesen, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga. És az a furcsa, hogy tényleg az. Volt olyan dalszöveg, ami így, ebben a miliőben zene nélkül teljesen más értelmet nyert. 

Olyan, mintha egy Hobo-dalszöveg elemzésen ülnénk, csak épp nem egy katedrán álló irodalmár magyaráz, hanem maga a szerző beszél – pontosabban mesél. Nem tanít, nem értelmez erőből, egyszerűen kibontja a saját mondatait, és közben észrevétlenül világossá válik, mitől működnek ezek a sorok évtizedek óta.

Hobo végigvezeti a közönséget a pályáján, megidézi pályatársait, beszél a cenzúrabizottság abszurd és sokszor groteszk működéséről, és egészen személyes rétegekig jut el, amikor például az apjáról mesél.  Történetei a zenéről és a zeneiparról szólnak, a kommunista világról és annak abszurditásairól, a rendszerváltás reményeiről és csalódásairól, a kapitalizmus hirtelen és brutális betöréséről, a politikáról, valamint a kulturális élet fokozatos átalakulásáról. Nem ítélkezik, nem magyaráz túl semmit – inkább elmesél, és közben hagyja, hogy a hallgató maga rakja össze a képet. A történetek nem különálló epizódok, hanem egymásba kapaszkodó szálak, minden mindennel összefügg, és ezt nem elmagyarázza, hanem megmutatja. Átölel egy egész korszakot – majd átadja nekünk, nézőknek, feldolgozásra.

Az est egyik legnagyobb ereje, hogy olyan dalszövegek hangzanak el, amelyeket koncerten szinte soha, vagy csak ritkán lehetett hallani. Nem véletlenül. Ahogy Hobo maga fogalmaz, ezekhez a szövegekhez nem született meg a megfelelő zene. Hiába kerültek fel albumokra, a zene és a szöveg nem forrt eggyé, nem lett belőlük az a bizonyos minőség, amitől egy dal igazán élni kezd.

Itt viszont, zene nélkül, puszta szóként, a helyükre kerülnek. A szövegek végre fellélegeznek, nem kell alkalmazkodniuk ritmushoz, hangszereléshez, és kiderül, hogy ezek nem „félkész dalok”, hanem teljes értékű gondolatok, amelyek most, évtizedekkel később találták meg az ideális formájukat. Mint amikor egy vers végre nem dallamot keres, hanem figyelmet kap.

A két óra alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy rajtam kívül bárki más is ülne a nézőtéren. Olyan intenzív figyelemmel szól, hogy az ember elfelejti a színházat, a termet, a széksorokat. Bensőséges az egész, de mégse feszengek, hanem teljes nyugalomban hallgatom őt. Úgy beszélgetek Hobóval, hogy kérdezni sem kell, mert mire megfogalmazódna bennem egy kérdés, addigra már mondja is a választ. Mintha előre olvasna a gondolataidban – vagy ami még valószínűbb, pontosan tudja, hogyan működik a közönsége.

Ez az est nem nosztalgia, hanem szellemi túlélőgyakorlat. Egy olyan ember szemével látjuk a közelmúltat, aki végigment rajta, nem kerülte meg, nem simult bele, és nem utólag lett bátor. A Hobológiai szeminárium valójában arra tanít, hogyan lehet embernek maradni rendszerek, divatok és ideológiák között – és talán ez az a tananyag, ami 2026-ban is fájóan aktuális.

Hobo nemcsak magát ismeri, hanem azokat is, akik ott ülnek vele szemben. Tudja, mikor kell nevetni, mikor kell csendben maradni, és mikor kell egy mondattal akkorát ütni, mint egy rosszul parkolt Ikarus a körúton. A Túlélő Trallala nem előadás, hanem két olyan óra, amikor az ember nem néző, hanem partner egy beszélgetésben. Ez az előadás nemcsak azok számára kötelező, akik régóta követik és szeretik Hobo munkásságát, hanem mindenkinek, aki kíváncsi arra, hogyan fonódik össze zene és ember.  Nem rajongói est, hanem bizonyíték arra, hogy a dal nem a színpadon születik meg, nem is íróasztalnál, hanem jóval előtte, tapasztalatból, konfliktusokból, kérdésekből, elhallgatásokból és kimondásokból.

A Túlélő Trallala abban különleges, hogy nem hőst csinál Hobóból, hanem embert. Egy alkotót, aki végigment rendszereken, korszakokon, ideológiákon, és közben megmaradt kérdezni tudónak. Aki nem válaszokat kínál tálcán, hanem gondolkodásra hív. Olyan ez az este, mint egy tükröt tartó beszélgetés, mindenki mást lát bele, de senki nem megy haza üres kézzel.

Ha valaki meg akarja érteni, mit jelent az, amikor egy dal nem szórakoztatni akar, hanem megszólítani, akkor itt a helye. És ha valaki csak szeretné tudni, hogyan lesz a zajból zene, a mondatból életmű, az emberből történet – annak is.

Ha van kézzelfogható bizonyíték arra, hogy az alkotás nem életkor, hanem hozzáállás kérdése, akkor Hobo az. Nyolcvan felett is olyan éhes a világra, mint egy pályakezdő, csak közben már mindent látott, mindent megjárt, és pontosan tudja, mit érdemes továbbadni. És ezért – tanárként, mesélőként, emberként – még mindig baromi jó beülni hozzá egy estére. Csak úgy, csendben beszélgetni vele. 

Jegyvásárlás itt