A pokol, ami rocktörténelmet írt: Frank Zappa és a Smoke on the Water igaz története

Egy lángoló kaszinó, egy őrült rajongó jelzőpisztolya és a rocktörténelem leghíresebb, mégis leggyakrabban elrontott gitárriffje. 1971. december 4-én Frank Zappa montreux-i koncertje majdnem tömegkatasztrófába torkollott, ám a tűzvész hamvaiból a Deep Purple megalkotta a Smoke on the Water-t. Cikkünkben felelevenítjük a drámai éjszakát, és lerántjuk a leplet arról is, miért játssza a világ nagy része évtizedek óta rosszul Blackmore ikonikus riffjét.

Volt pár nyomós érv, amiért a szüleid a hatvanas-hetvenes években sikítófrászt kaptak volna, ha bejelented, hogy Frank Zappa koncertre mész. Nem elég, hogy a zenéje fanatikus elkötelezettséggel hirdette a rock and roll szentségét, maga az ember egy két lábon járó provokáció volt. Zappa bulijain sosem az volt a kérdés, hogy megbotránkozik-e valaki, hanem hogy a közönség hány százaléka távozik majd remegő roncsként, örökre megváltozva.

A Mothers of Invention vezére 1971-re már a szakma egyik legfajsúlyosabb előadójának számított. Vad, kiszámíthatatlan fellépéseiről azt tartották, hogy képesek felrúgni a koncerttermet. Amikor azonban azon a bizonyos december 4-i napon színpadra lépett a Montreux-i Kaszinóban, senki sem sejtette, hogy ez a fellépés hamarosan a rocktörténelem egyik legforróbb éjszakájává válik.

Zappa lételeme volt a polgárpukkasztás. Élvezte, ha kiakaszthatja a jónépet, sőt, még a lázadókat is arra hergelte, hogy vigyék túlzásba a lázadást. Ő volt a rockudvar bolondja és zsenije egy személyben. Ám Svájcban a tréfa véresen komolyra fordult, és bár az este végül a világ egyik legismertebb gitárriffjét szülte meg, hajszálon múlt, hogy nem tömegkatasztrófával került be a történelemkönyvekbe.

Zappa és a Mothers belecsaptak a húrokba. Az a fajta intenzív, tiszteletlen, mégis intellektuális zúzás folyt, ami a védjegyükké vált. A hangulat emelkedett volt, egészen addig a pillanatig, amíg egy zavart elméjű rajongó, látszólag minden ok nélkül, el nem sütött egy jelzőpisztolyt a teremben.

A fellőtt rakéta azonnal begyújtotta a patinás épületet. Ami ezután következett, az maga volt a káosz. A menekülő rajongók, lángokban álló felszerelés és egy füstölgő romhalmazzá váló ikonikus helyszín. A zenekar eleinte próbálta humorral elütni az éles helyzetet, és Arthur Brown nevét és a „Fire” című slágert kiabálták a mikrofonba, de a vigyor hamar lefagyott az arcokról.

„Nagyon szervezettek voltak. Mázlim volt, hogy a rajongók többsége beszélt angolul, mert franciául nem tudtam volna elmagyarázni nekik, mit tegyenek.” - nyilatkozta Zappa nem sokkal a tűzvész után  

Peter Schneider, aki túlélte a poklot, egy 2009-es blogbejegyzésben elevenítette fel a drámai pillanatokat: „A tűz olyan gyorsan terjedt, hogy az elöl állók csapdába estek. A tömeg mögött álltam, és láttam, ahogy az emberek kétségbeesetten próbálnak kijutni a hatalmas üvegablakokon keresztül, amelyek az épület teljes homlokzatát borították.”

Schneider szerint az életüket egy hősies svájci tűzoltónak köszönhették: „Bejött egy hatalmas fejszével, és elkezdte sorban betörni az ablakokat. Az üvegtáblák a földre zuhantak, az emberek pedig elkezdtek kiugrálni. Mivel az épület a második emelet magasságában volt, ez nem volt veszélytelen ugrás.”

A menekülés az utolsó pillanatban történt. Röviddel azután, hogy a tömeg biztonságos távolságba ért, a fűtési rendszer felrobbant, végleg megpecsételve a kaszinó sorsát.

Bár a sérülések elkerülhetetlenek voltak, kész csoda, hogy a tűzeset nem torkollott végzetes tragédiába, ami a szerencsés körülmények egészen ritka együttállásának volt köszönhető. Mivel a koncert kora délután kezdődött, a közönség még viszonylag tiszta fejjel tudott reagálni, elkerülve a pánikhelyzetben gyakori, alkoholmámoros rossz döntéseket. A menekülést nagyban segítette az is, hogy a nézőtéren nem voltak rögzített székek, így semmi nem állta útját a kijárat felé áramló tömegnek, sőt, a sors egy bizarr véletlennel is besegített. Aynsley Dunbar felszerelésének technikai hibája miatt a csalódott rajongók egy része már a lángok felcsapása előtt elhagyta a termet, így szerencsére kevesebben szorultak be a füstölgő épületbe.  

Így született a riffek riffje

A helyzet pokoli volt, odaveszett egy csodás épület és a teljes felszerelés. De a hamvakból főnixmadárként emelkedett ki a Deep Purple örökzöldje, a Smoke on the Water. A dalszöveg nem köntörfalaz, egyfajta riportként írja le az eseményeket:

„We all came out to Montreux on the Lake Geneva shoreline (...) But some stupid with a flare gun burned the place to the ground.” („Kijöttünk Montreux-ba, a Genfi-tó partjára... De egy idióta a jelzőpisztollyal porig égette a helyet.”)

A Deep Purple épp azért volt a városban, hogy a Rolling Stones mobil stúdiójával rögzítse új lemezét (a későbbi Machine Head-et). Ehelyett a szállodájuk ablakából nézték végig a pusztulást.

Claude Nobs, a Montreux Jazz Festival alapítója, akit a dalban csak „Funky Claude”-ként emlegetnek, nemcsak az emberek mentésében jeleskedett, de a zenekarnak is ő talált új helyet egy elhagyatott hotelben, miután a kaszinó megsemmisült.  Tiszteletből Nobs fényképe látható a Machine Head album hátsó borítóján.

Nobs így emlékezett vissza a dal születésére: „Egy nap átjöttek hozzám vacsorára, és azt mondták: - Claude, van egy kis meglepetésünk. Nem kerül fel az albumra, de hallgasd meg. - Meghallgattam, és azonnal rávágtam: Őrültek vagytok? Ez hatalmas sláger lesz!”

Igaza lett. Ma már nincs olyan kezdő gitáros a Földön, aki ne ezzel a négy hanggal kezdené a pályafutását. A dal minden sora igaz. A tűz, Zappa, ahogy tereli ki a kölyköket, és Funky Claude, aki rohan ki-be az épületből.A számot - akárcsak a nagy felállás első, 1969-1973 közti időszakának összes Purple-szerzeményét - hivatalosan mind az öt tag szerzőként jegyzi, de a popkultúra halhatatlan riffje Ritchie Blackmore gitáros, a cím pedig Roger Glover basszusgitáros szüleménye. A Deep Purple menedzsmentje 1972-ben nem ismerte fel a Smoke on the Water slágerpotenciálját, így a Machine Head albumról először a Never Before-t adták ki kislemezen. Bár a dal pontos koncertdebütálása bizonytalan, 1972 márciusában a BBC már rögzítette, a legismertebb verziója pedig az augusztusi Made in Japan koncertlemezre került fel.

Ezen az oszakai felvételen hallható Ritchie Blackmore híres „hibája” is. A gitáros a riff közben elbambult, de a rontott akkordból egy zseniális improvizációval vágta ki magát.  A riff második lejátszásakor Blackmore a standard G-B-C váltás helyett egy G-B-B dominanciájú sorozatot alkalmazott. A beszámolók szerint egyszerűen elbambult, ezért maradt el a C-re váltás, ám a gitáros briliánsan korrigált. A B kvinten maradva egy teljesen élvezhető improvizációt épített fel, bizonyítva, hogy képes egy technikai hibát is zenei élménnyé alakítani.

 A dal végül 1973-ban jelent meg kislemezen, óriási siker lett, és a Hey Joe mellett azóta is ez a hangszerboltokban legtöbbet (és gyakran rosszul) játszott gitártéma. Bár a 2000-es években a White Stripes klasszikusa a Seven Nation Army is felkerült a hangszerboltok listájára.  És miért játsszák rosszul?  Nekem igazából fogalmam sincs róla, nem vagyok gitáros, nekem mindenhogy jól szól, még léggitáron is. De egy angol szaklapban megtaláltam a hivatalos választ rá. A "hangszerboltos" verzió és az eredeti között két alapvető technikai különbség van:

Pengető helyett ujjak: A legtöbben pengetővel „reszelik” a húrokat. Ezzel szemben Ritchie Blackmore az ujjaival (hüvelyk és mutatóujjával) csípte meg a húrokat. Ez a fingerstyle technika adja a riff jellegzetes, pattogós, dinamikus hangzását, amit pengetővel lehetetlen pontosan reprodukálni.

Kvintek helyett kvartok: A kezdők általában teljes power chordokat (kvinteket) fognak le a legvastagabb húrokon. Az eredeti felvételen azonban Blackmore nem a mély E-húron játszik, hanem a középső (D és G) húrokon fog le két-két hangot (kvartokat), ami sokkal tisztább és szikárabb hangzást eredményez, mint a zúgós akkordok.

Ez a rock and roll egyik legőrültebb sztorija, ami furcsa módon keretbe foglalja Zappa életét is (aki 22 évvel később, épp ezen a napon, december 4-én hunyt el). Szerencsére mindenki élve megúszta, mi pedig gazdagabbak lettünk egy himnusszal.