Rendszerváltás vagy szerepcsere a könnyűzenében?

Milyen változások jöhetnek a kulturális életben, ezen belül is ami bennünket kiemelten foglalkoztat a könnyűzenei iparágban.

A kormányváltás után felborult az elmúlt években megszokott rendszer. Elég csak a támogatási források elosztására gondolni, és máris felszínre került egy olyan problémakör, amit az elmúlt 16 évben előadóművészek, szervezők és a valóban tenni akaró szakmai szereplők szenvedtek meg, olykor oly mértékben, hogy pályaelhagyásra kényszerültek nagyon sokan. Súlyosbító tényezőként ott volt a TAO-pénzek elosztása, amikor még lehetett nem csak sportra fordítani, a koronavírus-járvány hatása és a fesztiválpiac agonizálása is, miközben mára már tudjuk: sok száz kivételezett aránytalanul és érdemtelenül élvezte egy-egy állami cég vagy leköszönő miniszter támogatását.

A szakmai megtisztulás és fejlődés erodálódni kezdett. Ezzel párhuzamosan lassan eltűnt az a természetes könnyűzenei ökoszisztéma is, amelyben egy induló produkció végigjárhatta a klubokat, kisebb fesztiválokat, regionális rendezvényeket, majd fokozatosan országos ismertségre tehetett szert. Az elmúlt években vidéki klubok sora zárt be vagy vegetál túlélő üzemmódban, miközben a piac egyre inkább Budapest-központúvá vált. Ma már sok esetben nem az a kérdés egy fiatal zenekar számára, hogy tehetséges-e, hanem hogy egyáltalán hol tud fellépni és képes-e finanszírozni az első éveket.

A problémát tovább mélyíti, hogy a háttériparban is súlyos szakemberhiány alakult ki. Hangtechnikusok, fénytechnikusok, roadok, produkciós szakemberek hagyták el az iparágat a COVID-időszak után, sokan végleg. A fesztivál- és koncertszektor közben soha nem látott költségnövekedéssel néz szembe, miközben a közönség vásárlóereje csökken, a szponzorációs támogatások elapadnak, a jegyárak emelkednek, a headlinerek gázsijai pedig irreálisan elszálltak. Jogosan merül fel a kérdés: hosszú távon fenntartható-e a jelenlegi magyar fesztiválmodell?

Mindeközben a világ zeneipara gyökeresen megváltozott. A streaming és a TikTok-korszak teljesen átírta a zenehallgatási szokásokat. Az albumkultúrát felváltotta az algoritmusvezérelt fogyasztás, a dalok élettartama drasztikusan lerövidült, a koncertpiac és az élő jelenlét pedig felértékelődött. Erre a magyar könnyűzenei struktúra sem támogatási, sem szakmai, sem exportoldalon nem tudott igazán reagálni. Miközben környező országok tudatos zenei exportstratégiát építettek, Magyarországon továbbra is ritka az olyan produkció, amely tartósan regionális vagy nemzetközi szinten is versenyképes tud lenni.

Azt már sokan feldolgozták, hogy ki és mennyi pénzhez jutott az elmúlt években, azt is borítékolhatjuk, hogy jönnek még nevek, de azzal viszonylag keveset foglalkoztak a szakmai érintettek, hogy mi jöhet 2026. április 12. után egy teljesen megváltozott politikai környezetben.

Egyébként ne legyünk álszentek: minden regnáló kormánynak – igen, a Fidesz előtt is – megvoltak az aktuális kedvencei, akár előadóművészeti, akár rendezvényszervezői szinten is. Az NKA-támogatások akkor is léteztek, és volt Könnyűzenei Kollégium, ahol volt fesztiváltámogatás, hangfelvétel-támogatás, külföldi fellépések támogatása, valamint kiadvány- és koncertpályázatok.

A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai időszakban a magyar könnyűzenei és fesztiválos támogatási rendszer még jóval kisebb és kevésbé intézményesített volt, mint ma, de volt néhány fontos program és pályázati forma, amelyek meghatározóak lettek a szakmában. A legismertebb és legfontosabb kezdeményezés egyértelműen a PANKKK (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért) volt.

Fontos különbség a mai rendszerhez képest a 2005–2010 közötti időszakban, hogy decentralizáltabb volt, kisebb pénzekből működött, erősen klub- és alternatív zene fókuszú volt, valamint kevésbé volt centralizálva állami nagyprojektekre. Nem létezett még Hangfoglaló Program, Petőfi Kulturális Ügynökség vagy nagy volumenű könnyűzenei infrastruktúra-fejlesztés. A mai rendszerhez képest sokkal „undergroundabb” és szakmaibb jellegű támogatási logika működött.

Nagyon sok, a 2000-es évek közepén berobbanó alternatív és indie zenekar, klub és fesztivál kapcsolódott valamilyen módon a PANKKK-hoz vagy az akkori NKA-rendszerhez. Jó pár előadó élvezte áldását ennek a programnak, sok akkor még működő produkció és baráti köre kapott kiemelt támogatást. A PANKKK a magyar könnyűzenei támogatási rendszerek egyik előfutára lett, és később sok elemét részben átvette vagy továbbgondolta a későbbi Cseh Tamás Program, majd a Hangfoglaló Program is.

Valamennyi programstruktúrának fontos eleme volt, hogy itt azért bőven jelen volt a szakmai hozzáértés, amit a mai napig is elmondhatunk, tehát semmiképpen ne keverjük össze Hankó leköszönő miniszter úr különbejáratú listájával. Persze a szakmai hozzáértés mit sem ér, ha a keretösszeg minden pályázati kiírás során jócskán elmaradt attól az összegtől, amit az elmúlt hetekben olvashattunk a különbejáratú támogatottak esetében. Így hiába a legjóhiszeműbb elbírálás, akkor sem kaphatott mindenki érdemeinek megfelelő támogatást. Ha minden gyermeket etetni kell, akkor ebből a kevésből csak kevés juthat évről évre a szakmai vérkeringésbe. Így jött egy lassú vegetációs folyamat, a szakmai megtisztulás és fejlődés erodálódni kezdett.

De toljuk is félre most egy pillanatra a múltat, próbáljunk meg elvonatkoztatni a sok tízmilliárdos NKA-forrásoktól és attól is, hogy a háttéripart leuralta Balásy Gyula cégcsoportja, amely üzleti érdekeltségeken keresztül jelentős állami kommunikációs és rendezvényes megbízásokkal kisgömböc módjára hízott meg és vásárolta fel olykor konkurenseit, de a médiapiacx, azon belül is a rádiós piac is megérne egy különbejáratú cikket.

A piac torzulása azonban nem csupán a támogatási rendszerekben volt érzékelhető.

Az elmúlt években a könnyűzene és a rendezvényipar egy része már nem kizárólag közönségből, jegybevételből és szakmai teljesítményből élt, hanem kapcsolati tőkéből. Egyre többen érezhették úgy, hogy a piaci verseny helyét átvette egy olyan struktúra, ahol a túlélés nem feltétlenül szakmai teljesítmény kérdése volt. Ez hosszú távon nemcsak a kisebb szereplőket lehetetlenítette el, hanem a szakmai fejlődést is visszafogta. Hogy egy vagy két egyszerű példával éljek, előnyt jelentett mondjuk ha egy polgármester feleségének volt kedvenc előadója, az pedig, hogy létezett névlista a települési támogatásoknál, hogy kit lehet meghívni és kit nem, ma már köztudott. Az sem legenda, hogy az állami cégek szponzorációjának mértékét szintén meghatározta, hogy milyen előadókat hívott meg a szervező.

Nade, akkor most induljunk ki abból, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul végre ezen a piacon. Merre indulhat el a startvonaltól ez az iparág? Nagy jövőkutatásba nem kezdek bele, inkább csak jöjjenek azok a kérdések, amelyek alapján a következő években valamerre elmozdul majd ez a piac.

Szakmai szervezeteink vannak. A szervezetek élén körülbelül ugyanazok az emberek ülnek jelenleg is, akik az elmúlt években. Miben változtathat eddigi tevékenységén – ami azért szép lassan ellaposodott az elmúlt években – például a teljesség igénye nélkül a MAHASZ, az Artisjus, a Music Hungary Szövetség, a Magyar Fesztivál Szövetség vagy a Magyar Könnyűzenei Menedzserek és Szervezők Szövetsége?

Érdekesség, hogy Magyarországon régóta vita van arról, hogy nincs egyetlen valóban egységes könnyűzenei kamara vagy ernyőszervezet, amely egyszerre képviselné az előadókat, koncertszervezőket, fesztiválokat, menedzsereket, technikai cégeket, klubokat és a kiadókat. Kimondhatjuk: ez a szakma sokszor több kisebb érdekcsoportban működik és nagyon kicsi eredményekkel.

Ha ugyanezen szervezetek nem frissülnek meg a következő hónapokban, milyen alapon képviselik a könnyűzenei iparágat a jövőben, miután az elmúlt években sem sikerült érvényesíteni szándékaikat? Lehet hallani, ki milyen programcsomaggal szeretne a Tarr Zoltán vezette tárcához bevonulni, de vajon a szakmai szereplőkkel történt előtte vagy fog történni előtte egyeztetés? Ha nem, akkor ismét csak egy kisebb érdekcsoport érdekei szerint történik meg a piaci állapotfelmérés.

Az már látható a választások után is, hogy vannak jó néhányan, akik bár éveken át élvezték a leköszönő kormány támogatását, hirtelen átugrottak a másik térfélre és onnan mutogatnak középső ujjat visszafelé, miközben bizonygatják az új korszak melletti hűségüket. Hogyan tud úgy megújulni ez a rendszer, és azon belül is a könnyűzenei iparág, ha ismét azok kerülnek kulcspozícióba vagy megmondóember-kategóriába, akik egyébként ugyanúgy ott voltak nem csak az elmúlt 16 évben, hanem még jóval előtte is?

Az már szinte biztos, hogy a pénzosztogatás korszakának vége. Legalábbis egyelőre vége. De ha transzparens is lesz innentől a támogatási rendszer, és legfőképpen szakmai pályáztatásra épül, ki és kik dönthetik el, ki és miért kapja? Aki eddig kapott, az innentől feketelistás lesz? Aki meg nem kapott, az a kegyeltté válik? Nos, akkor mi változik meg a korábbi rendszerhez képest, ha ugyanaz a módszer csak pepitában?

És talán itt érkezünk el a következő évek legfontosabb kérdéséhez. Nem pusztán az a kérdés, hogy ki és mennyi támogatást kap majd, hanem hogy létrejöhet-e végre egy valóban szakmai alapú, transzparens és hosszú távon fenntartható könnyűzenei rendszer. Kell-e egy egységesebb érdekképviselet? Szükség van-e nyilvános pontozási rendszerre? Regionális klubmentő programra? Vidéki infrastruktúra-fejlesztésre? Rotációra a szakmai döntéshozatalban? Valódi szakmai egyeztetésekre a piac szereplőivel?

Mert ha ugyanazok az emberek, ugyanazokkal a módszerekkel, csak más politikai háttérrel osztják újra a lapokat, akkor nem rendszerváltás történik a könnyűzenében - csak szerepcsere.

Fotó: Magnific.com