Metallica a Puskásban: hatvanezer ember üvöltötte együtt, hogy „Die!”

Ott voltunk a Metallica dupla budapesti koncertjének első estéjén a Puskás Arénában, és bár maradt bennem némi hiányérzet, egy dolgot gyorsan tisztázzunk: a banda brutális erővel rúgta be az estét.

Voltam Metallica-koncerten 1993-ban is. Harminchárom évvel ezelőtt valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy 2026-ban egy Metallica-show-n már több lesz a kopasz vagy rövid hajú ember a stadionban, mint a hosszú hajú, farmermellényes, szegecses metalarc. És mégis, ez lett a valóság. A generáció megöregedett, de amikor kialudtak a fények a Puskásban, pontosan ugyanaz történt, mint régen. Hatvanezer ember egyetlen gigantikus, izzadó metalmasszává olvadt össze.

Belépve rögtön a monumentális körszínpad fogadott minket. Nyolc hatalmas torony állt körülötte kivetítőkkel és hangfalakkal, mintha valami futurisztikus erődítmény bástyái lennének. Már önmagában a látvány is azt üvöltötte, hogy itt ma este nem lesz finomkodás.

Nem sokkal este nyolc után bevonult a Metallica, és onnantól nem volt kegyelem senkinek. A nyitásnak bedobták a Creeping Death-et, a stadion pedig olyan hangerővel ordította vissza a refrént, amit talán utoljára az 1986-os magyar–brazil 3–0-s meccsen hallott ez az épület elődje.

„DIE! DIE! DIE!”

Hatvanezer ember egyszerre. Libabőr. És mire az ember felfogta volna, mi történik, már robbant is a Harvester of Sorrow. A basszus konkrétan gyomron vágta a stadiont. Olyan hangerővel szólt minden, mintha Mike Tyson ütötte volna telibe a mellkasodat egy egyenessel. Na, EZÉRT jár az ember Metallica-koncertre. Nem a körszínpad, nem a látvány, hanem az a hangerő, amit talán csak Motörhead koncerten hallottam. 

Persze a körszínpadnak megvan a maga ára is. Látványos? Abszolút. Praktikus? Kevésbé. Az egyik legnagyobb hátránya, hogy teljesen megszűnik a klasszikus koncertes tájékozódás. Régen egyszerű volt: „találkozunk a rendezői jobb oldalánál” vagy „a keverőnél”. Itt viszont nincs jobb vagy bal oldal. Csak egy hatalmas kör, ahol tíz perc után minden irány ugyanolyannak tűnik, és az ember hirtelen úgy bolyong a tömegben, mint egy részeg NPC egy videójátékban. Viszont amikor a zenekar ennyire jó formában van, ezt könnyű megbocsátani.

James Hetfield hangja meglepően erős volt egész este. Nemcsak hozta a kötelezőt, hanem kifejezetten jól szólt. És igen, Lars Ulrich is sziporkázott a dobok mögött. Aki látott már életében pár Metallica-koncertet, pontosan tudja, hogy ez nem mindig magától értetődő mondat. Voltak évek, amikor a zenekar kissé szétesetten működött élőben, de ezen az estén minden összeállt. Feszes volt a banda, működött a dinamika, és érződött rajtuk, hogy még mindig élvezik ezt az egészet.

A koncert felénél megérkezett a kötelező Kirk Hammett - Rob Trujillo örömzenélős blokk is, ami az elmúlt években már külön mini hagyománnyá nőtte ki magát a Metallica-turnékon. Ilyenkor általában mindig előkerül valamilyen helyi klasszikus feldolgozás, Budapesten pedig a választás ezúttal a Pokolgép örök metalhimnuszára, a Totális Metálra esett.

Papíron ez óriási pillanatnak hangzik. A gyakorlatban viszont érdekes volt látni, mennyire vegyesen reagált rá a stadion. A közönség nagyjából fele külföldi lehetett, így a dal inkább kapott egy kíváncsi tapsot, mint valódi robbanást. És őszintén? Nekem is kellett pár másodperc, mire leesett, mi szól éppen.

Aztán jött az utolsó etap, és ott már nem volt menekvés. A Metallica elővette a „na jó, akkor most ledaráljuk a greatest hitset” üzemmódot. Nothing Else Matters. Sad But True. Battery. Fuel. Seek & Destroy. Ezek azok a dalok, amelyeknél teljesen mindegy, hányszor hallottad őket életedben. Az első riffnél ugyanúgy megmozdul a stadion gyomra. A Battery konkrétan letépte a fejét mindenkinek, a Fuel alatt pedig olyan érzése volt az embernek, mintha egy V8-as motor dübörögne a mellkasában.

És amikor már azt hitted, ennél nincs feljebb, megérkezett a Master of Puppets. Az a dal, ami még mindig úgy működik élőben, mint egy nukleáris fegyver. Nem finoman zárta le az estét, inkább ránk csapta az ajtót. Viszont egy dolog azért bennem maradt. Az Enter Sandman hiánya.

Persze tudjuk, hogy dupla estés turné, rotálódó setlist, meg minden, de akkor is furcsa érzés úgy kisétálni egy Metallica-koncertről, hogy nem szólalt meg az a riff. Kicsit olyan, mintha a Rolling Stones kihagyná a Satisfaction-t. Működik nélküle is. Csak valami nagyon hiányzik a végén.

Persze lehet vitatkozni a setlisten, lehet hiányolni dalokat, és igen, maradt bennem is egy kis „lehetett volna még valami” érzés a koncert végére. De amikor hatvanezer ember együtt üvölt egy Metallica-riffre egy stadion közepén, ott valójában már rég nem a tökéletesség számít. Hanem az érzés. És abból ezen az estén bőven jutott.