A stúdióba pottyant férfi – 50 éves David Bowie Station to Station lemeze

A sovány fehér herceg drágán tanulta meg, hogy Amerika sötét arca éjfekete.

1975 egyszerre volt a magasságok és mélységek éve David Bowie számára. Tavasszal megjelent a Young Americans, amelyen fiatalkori hőse, John Lennon is közreműködött. Az album kereskedelmi siker volt, Bowie új, amerikai élete szépen ívelt felfelé. Úgy tudta őt befogadni az amerikai elit, hogy közben hiteles maradt az underground világban is.

Épp a lemez megjelenésének idején – 1975 márciusában – döntött úgy, hogy Amerikában belül is költözni fog: New York helyett Los Angeles lesz az otthona. Ez elég gyors váltás volt, ugyanis az Egyesült Államokba is csak az előző évben tette át a székhelyét, hogy új zenei hatások érjék.

Az Angyalok Városáról azonban ismét kiderült, hogy mennybéli és pokolbeli angyalok otthona is: Bowie szerhasználata soha nem látott szintet ütött meg, mire elkezdődtek Új-Mexikóban A Földre pottyant férfi forgatási munkálatai. Bár Bowie már korábban is szerepelt filmekben, ez volt az első igazán komoly szerepe, mégsem készült rá. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vette komolyan a dolgot, csupán úgy értendő, hogy eggyé vált a karakterrel. A '80-as években többször beszélt róla interjúkban, hogy lényegében semmire nem emlékszik a forgatásokból, végül kokain hatása alatt volt, lefogyott, nem is színészkedett, csak önmagát adta. A legenda szerint a drogokon kívül csak tejet és paprikát fogyasztott ebben az időszakban és teljesen a mentális megborulás szélére sodródott.

Ahogy a nyár végére minden felvétel elkészült, Bowie máris újabb projektbe csapott és szeptemberben stúdióba vonult. Ekkorra már teljes paranoia jellemezte őt, amely a mérhetetlen kokainfogyasztás és az alváshiány eredményei voltak. Hallucinált, képzelései voltak, sok barátságát felégette és hozzá hasonló függők társaságát kereste. Ebben a képbe nem csak Lennon illett bele, hanem Keith Moon (The Who), Harry Nilsson és a hol elvonón szenvedő, hol szabadlábon drogozó Iggy Pop is.

A Los Angeles-i lemezfelvételre Bowie a fent említett zenészek közül senkit nem hívott meg, ellenben remek zenekart kovácsolt maga köré: Carlos Alomar, Earl Slick gitárosok és Dennis Davis dobos már bizonyított a frontember mellett korábban is, a basszusgitáros George Murray viszont új név volt a formációban. Roy Bittan sem zenélt még Bowie oldalán korábban, erre a lemezre azonban ő ugrott be zongorán közreműködni Mike Garson helyett, akivel épp szünetet tartott Bowie. Rajtuk kívül még Warren Peace és Harry Maslin játéka hallható az albumon.

Bowie még féllábbal a soul / funk érájában élt fejben, de közben már kacsingatott az új európai irányzatok, a krautrock és az art rock felé is. Talán épp ez a kettősség tette ennyire különlegessé ezt az anyagot, ami abból a szempontból is kilóg a sorból, hogy mindössze hat dalt tartalmaz. Arról azonban szó sincs, hogy bárki is EP-nek titulálja. Már a címadó nyitódal is túlment a tíz percen (ez egyedülálló Bowie esetében), de a többi sem épp rövid nóta lett.

Arra korábban is volt már példa, hogy Bowie sorlemezre felkerül egy feldolgozás, így az nem volt meglepő, hogy erre is készült egy: a Wild is the Wind című dalt először Johnny Mathis rögzítette még 1957-ben (nem ő a szerző), de nem az eredeti változat insiprálta az énekest, hogy ő is felvegye, hanem Nina Simone 1966-ban készített adaptációja. Simone és Bowie 1974-ben ismerkedtek meg New York-ban. Épp akkor, amikor az énekesnő mentális mélyponton volt és Bowie támogatta és segítette őt, hogy folytatni tudja a karrierjét. Innentől kezdve mély barátságot ápoltak egymással. A Wild is the Wind dalt Bowie úgy dolgozta fel, hogy az minél inkább hasonlítson Simone előadásmódjára.

A dalt ritkán játszották élőben – a lemezt népszerűsítő Isolar – 1976 Tour során például egyszer sem –, de az összesen tizenhárom alkalom közül a 2000-es Glastonbury Fesztiválon adott koncertjét például ezzel indította Bowie:

Ami a lemez fizikai megjelenését illeti, teljesen egybevág azzal az állapottal, ami jellemezte a frontembert abban az időszakban. A borítón egy feketefehér pillanatkép A Földre pottyant férfi filmből, fehér keret, piros betűk szóközök nélkül, összefolyik minden minden mindennel. Hátul csak a dalcímek, belül csak a kreditek. Nincs semmilyen más vizuális elem. A kevesebb néha több.

Az album hihetetlenül sok újrakiadást megélt már a korai években is, az első CD kiadás pedig 1984-ben került a japán üzletek polcaira. Széleskörben 1991-ben vált elérhetővé a CD változat, ugyanis akkor jelent meg először ebben a formátumban az Egyesült Államokban. Nagyot ugorva az időben 2010-hez érünk, akkor jelent meg az album különleges kiadása, amelyhez hozzátettek egy teljes koncertfelvételt (Nassau Coliseum, Uniondale, NY – 1976. március 23.). A leggazdagabb díszdobozos változata ennek tartalmazza az album 5.1-es keverését is.

2021-ben – a megjelenése 45. évfordulója alkalmából – piros és fehér vinil lemezen is megjelent az album, de a kiadó tett a dologba egy csavart: előre nem lehet tudni, hogy melyik színű korong lesz a tokban. A kiemelt újrakiadások sorát a nemrég megjelent 50. évfordulós lemezek zárják. A jubileumi kiadások (fekete vagy picture disc korongon) half-speed maszterrel, audiofil hangzással, kompromisszummentes kivitelben érhetők el. Ezen új lemezek anyaga a londoni AIR Studiosban készültek, a felújított, 192 kHz-es digitális mesterekből, amelyek az eredeti Hit Factory mesterszalagokon alapulnak. A vágás egy speciálisan átalakított Neumann VMS80 vágógépen történt, mindenféle utólagos hangfeldolgozás nélkül, a lehető legtisztább, legdinamikusabb megszólalás érdekében.

A 2010-ben hivatalosan is megjelent koncertfelvétel végül 2017-ben jelent meg önálló koncertalbumként Live Nassau Coliseum '76 címen.