A blues coolsága újraértelmezve: The Black Keys: Peaches! lemezkritika

A The Black Keys indulásakor visszahozta a blues coolságát a zene világába. Megjárták a csúcsokat, volt kísérletibb anyaguk, és inaktív időszakuk is, amikor vélhetően maguk is gondolkodtak a feloszlásról.

Majdnem napra pontosan két éve jött ki az Ohio Players című , kvázi visszatérő lemezük: ez egy kedvelhető, de kicsit „diszkósabb” kirándulás volt. A nagy képet elemezve ez egy minimum véleményes mérföldkő volt karrierjükben. A banda persze azóta újra aktív, turnéznak, és most egy új anyagot is megjelentettek Peaches! címen, ami abszolút a kezdeti sikergazdag időszakukat idézi. Ezzel a mostani kiadványukkal talán sikerül majd visszakanyarodni a zenekarnak az eredeti ösvényhez, ami egyrészt következetes, másrészt a leginkább rajongóbarát lépés, amit a jelenlegi helyzetben tehettek. Lemezkritikánk. 

El lehetne lőni azt a poént, hogy a munka ünnepén kijött egy blues munkadalokat idéző lemez, de az a helyzet, hogy lehet ez egy direkt marketing fogás volt a banda részéről. Így vagy úgy, de egy hosszú hétvége elején mindenképp jó kijönni valamivel, hiszen az embereknek van szabadideje elmerülni egy kicsit az újdonságokban.

Az ohioi duo a Peaches esetén abszolút egyértelműen visszatért az analóg erősítőkkel és gitárokkal felvett autentikus vonalra, amely a korai években jellemezte őket. Olyannyira, hogy a lemez dalai jellemzően feldolgozások, azokból a dalokból, amelyek a zenekart is inspirálták korábban -de itt nem az ezerszer lerágott csontok jönnek elő, mint az átlagos kortárs esztrád blues lemezeken. Itt nincs Hoochie Coochie Man, meg Born Under Bad Sign. Van viszont Willie Griffin által jegyzett 1984-es TV sorozat főcímdal, Ike Turner feldolgozás, és R.L Burnside nóta is. Ha valaki azt hitte magáról -mint például én -hogy ismeri a blues műfajt, akkor jön a The Black Keys, és azt mondja: fogd meg a söröm! A vissza a gyökerekhez mondat itt nem egy közhely, hanem egy kézzel fogható koncepció, és azoknak is igazi csemege ez az anyag, akik a fekete zene történetét és ikonikus dalait betéve tudják. Itt jön be a képbe a lemez egészével kapcsolatban az egyik legnagyobb anomália: van-e értelme 2026-ban egy ilyen The Black Keys lemeznek, vagy úgy egyáltalán, egy erősen blues (hatású) lemeznek?  Erre az kínzó(nak) tűnő kérdésre a válasz egy határozott és felszabadult IGEN.

A 10 dal 44 perc hosszú összesen: ebből egy gyors fejszámolással kijön, hogy nem a kifejezetten rövid nóták gyűjteménye ez, és hogy az átlagosan 4-5 perces dalokban van helye és tere annak, ami a blues műfaj egyik sajátossága: ez pedig a himnikusság.

Ha az egyszeri hallgató kedveli a műfajt, vagy magát a zenekart, akkor az albumot nyitó Where there's smoke, there's fire nyikorgó gitáros pentatonjától kezdve elkezd lubickolni a jól megszokott,kedvelt hangzásban és hangulatban. Egyébként a lemez egésze úgy szól, mintha egyetlen élő session alatt rögzítették volna (vagy valószínűleg ez is történt). Nincs utólagos kozmetikázás, nincsenek mesterségesen editált dobok, a gitárok pedig annyira nyersek és torzak, hogy az néha már fájdalmas -persze jó értelemben.

A kezdő tétel egyébként önmagában 5 perc, így a már említett himnikusságot egy egyszerű de nagyszerű dallammal és közepesen lassú ütemmel prezentálja a hallgatónak. Mire ez a tétel lemegy, az ember már bele is süpped ebbe a muzikális transzba...így eszébe sem jut senkinek, hogy ne akarja meghallgatni a következő tracket. Ez az érzés aztán kitart a lemez utolsó traktusáig.

A Peaches esetében nem csak a dalok és a hangzás, hanem azok sorrendje is érdekes: az első két dal megalapozza ezt a fajta belesüppedést, a harmadik nóta a Who's been foolin' you már hoz egy döngölősebb, ha úgy tetszik badass vonalat...hogy aztán az ezt követő It's a dream lehúzza az embert a szerelmi bánatát whiskybe temető férfiemberekkel teli füstös kocsmák világába. A lemez második felében nagyjából ez a ciklus ismétlődik: megvan az erotikus fűtöttségű tétel (Tommorrow Night), az utazós dal (You got to lose) az újabb csajozós téma (Tell me you love me), satöbbi, satöbbi...aztán az egész lemez ellovagol a naplementébe a fülünk hallatára a Nobody But You Baby ami több mint hét perces elrévedésének keretében.

Kétségtelen tény, hogy elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban, de még ezzel együtt sem érzem túlzásnak azt a kijelentést, hogy a "baromi jó lemez" jelzőn túl van még ebben a sztoriban egy kicsit több: mégpedig az, hogy a napjainkra meglehetősen önismétlődővé váló műfajnak új irányt mutat: bőven van itt még elfeledett dal, vagy kiaknázatlan, régi érdekes hangzás, amit akár hagyományőrzés, zenetörténeti érdekesség, vagy egyszerűen csak szimpátia alapján elő lehet venni a XXI. században…

10/10

Írta: Kiss Ákos