Egy másik civilizáció

Több mint 250 titokzatos építményre bukkantak a Szaharában

Mialatt az egyiptomi fáraók a gízai homokdűnék fölé emelték hatalmas piramisaikat, a sivatag túloldalán egy másik kultúra is grandiózus emlékművekbe temette halottait. Évezredeken át a feledés homálya borult ezekre az építményekre a Föld egyik legzordabb vidékén, ám egy új kutatás most végre napvilágra hozta őket. Egy nemzetközi régészcsoport 260, korábban dokumentálatlan struktúrára bukkant a Keleti-sivatag mélyén, abban a szaharai folyosóban, amely a Nílus és a Vörös-tenger között ékelődik be Szudán keleti részén. A kutatók nem a végtelen dűnék brutális terepét átszelve tették meg a felfedezést, hanem hatalmas mennyiségű műholdas felvétel tüzetes elemzésével azonosították a rejtélyes alakzatokat. A felfedezett építmények lényegében kör alakú tömegsírok, amelyek közül néhány eléri az akár 80 méteres átmérőt is, a belsejükben pedig emberek és különböző állatok – például szarvasmarhák, juhok és kecskék – csontvázai találhatók. A struktúrák többségét egy alacsony külső fal veszi körül, a kör közepén pedig minden esetben egyetlen egyént helyeztek végső nyugalomra. Mivel a régészek a helyszínen még nem végeztek alapos, földi feltárásokat, a pontos részletek, például az építésük tényleges ideje, egyelőre nem teljesen egyértelműek. Ugyanakkor az elmúlt évszázadban feltárt, úgynevezett Atbai körítőfalas temetkezési helyekkel való megdöbbentő hasonlóságuk alapján a szakértők úgy vélik, hogy az építményeket nagyjából 4500-6500 évvel ezelőtt hozhatták létre. Ahogy a korábbi Atbai helyszínek esetében, az itt eltemetett emberek is nagy valószínűséggel nomád pásztorok voltak, akik állatcsordákkal vándoroltak a régióban. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a műemlékek többsége ősi itatók, kiszáradt folyómedrek és oázisok közvetlen közelében található. A temetkezési helyek a feltételezések szerint egy olyan időszakban épültek, amikor a Szahara drámai átalakuláson ment keresztül. A sivatag egy ciklikus ritmust követve, nagyjából 21 ezer évenként váltakozik a kietlen szárazság és a buja szavanna között. A legutóbbi „zöld Szahara” időszak körülbelül 15 ezer és 5 ezer évvel ezelőtt zajlott – ez az az éra, amikor a rejtélyes emlékműépítők virágkorukat élték. Ahogy viszont a zöld legelők visszahúzódtak és a homok átvette az uralmat, a kultúra is látszólag nyomtalanul eltűnt. A történelem során ugyanakkor nem ez volt az egyetlen ilyen eset: a Szahara egy másik távoli szegletében, a Ténéré-sivatagban a régészek egy Gobero néven ismert rejtélyes lelőhelyre bukkantak, amely 200 emberi csontvázat és több ezer leletet rejtett. A jelek szerint ezt a települést is akkor hagyták el, amikor a sivatagosodás mintegy 5000 évvel ezelőtt végigsöpört a térségen. A Szahara azonban nemcsak az emberi történelem hajnalának, hanem az evolúció egyik leglátványosabb fejezetének is őrzi a nyomait. Kairótól alig 150 kilométerre, a végtelennek tűnő homoktengerben egy olyan táj fekszik, amely minden logikának ellentmondani látszik. A szél által koptatott sziklák és dűnék között gigantikus csontvázak sorakoznak – ősi bálnák maradványai, amelyek egy rég eltűnt világ utolsó tanúi. Ez a Vádi al-Hitan, azaz a Bálnák völgye, egy UNESCO Világörökségi helyszín, amely nem csupán fosszíliák gyűjteménye, hanem egy teljes, kőbe fagyott ökoszisztéma. Ahhoz, hogy megértsük a völgy jelentőségét, 40 millió évet kell visszautaznunk az időben, az eocén korba. A Föld ekkor egy forró, üvegházhatású bolygó volt, sarki jégsapkák nélkül. Afrika és Eurázsia között a Tethys-óceán hullámzott, egy meleg, sekély vizű tenger, amelynek partvidéke gazdag élővilágnak adott otthont. Amikor az itt élő állatok elpusztultak, testük a tengerfenékre süllyedt, ahol a lassan rájuk rakódó iszap- és homokrétegek betemették őket. Ez a gyors betakarás megvédte a tetemeket a dögevőktől és a lebomlástól. Évmilliók alatt az afrikai kőzetlemez észak felé mozgása bezárta a Tethys-óceánt és kiemelte a tengerfeneket, a csontok megkövesedtek, a sivatagi szél pedig lassan lecsiszolta a kőzetrétegeket, ismét a felszínre hozva a mélyben rejtőző gigantikus maradványokat. Bár a Szahara ma kietlen és élettelen pusztaságnak tűnik, a homokdűnék alatt rejtőző ősi temetkezési helyek és a megkövesedett óceáni ökoszisztémák mind azt bizonyítják, hogy a bolygó egyik legnagyobb sivataga a folyamatos változások időkapszulája. A múlt ezen páratlan darabkái azonban napjainkban egyre nagyobb veszélyben vannak: a kutatók már most kongatják a vészharangot, ugyanis a térségben fellángoló új aranyláz, a megnövekedett bányászati tevékenység és a vandalizmus számos frissen felfedezett műemlékben okozott visszafordíthatatlan károkat. A sivatag kincsei így nemcsak az élet és a klíma folyamatos körforgására emlékeztetnek, hanem arra a sürgető felelősségre is, hogy az emberi kapzsisággal szemben is meg kell óvnunk a történelem sérülékeny, kőbe és homokba fagyott emlékeit.

forrás: index.hu