Micu és a vécénk

Akkor fel se tűnt, hogy amikor Micu először járt nálunk, abban az első, zegzugos albérletünkben, anélkül is tudta, hol a vécé, hogy megmutattuk volna neki. Tapasztalatlan fiatalok voltunk. Naivan azt hittük, hogy aki ugyanazt mondja, mint mi, az ugyanazt is gondolja, velünk van, a barátunk, azt akarja, amit mi.

Friss házasként Ancsa révén kerültünk az alföldi városba. Gyerekkorában sokszor nyaralt ott a
nagyszüleinél, akik a diplomaosztó után mindkettőnknek állást szereztek. Meg albérletet,
hiszen alig ismertünk valakit a városban. Minden barátság jól jött. A legtöbb új barátunk
hasonszőrű fiatal diplomás volt, akik már unták a punnyadó, kétszínű rendszert. A pesti
tüntetések, ellenzéki előadások élményét vittünk magunkkal a merev megyeszékhelyre

Micuval is egyre többször futottunk össze rendezvényeken, mások lakásain, kocsmákban,
sokakkal együtt az új életünk része lett.

Eszünkbe sem jutott megkérdezni, miért is tettük volna, hogy kicsoda, ki hívta.

Örültünk egymásnak, az éjszakákba nyúló világmegváltó
beszélgetéseknek, a távolról csöpögő információknak, tudásnak. Legyőzhetetlennek éreztük
magunkat. Micu leginkább csak hallgatott. Legfeljebb kérdezett. Igen, az volt a titka a kis
szemüveges, ügyetlen, vöröshajú srácnak, hogy odaadóan tudott hallgatni, a kérdéseiből pedig
sütött, hogy mindig figyel, és mint egy mérnök, mindent pontosan szeretne tudni és
egymáshoz illeszteni.

Már túl voltunk a harmadik szabad választáson, évekkel korábban elköltöztünk a városból,
amikor Ancsa nagyapjának a temetésén, a polgármester oldalán Micu is feltűnt. Nem jött oda
hozzánk, talán nem is köszönt, Ancsa nagymamájának is csak a polgármester kívánt részvétet.
Hazafelé, a kocsiban próbáltuk felidézni, hogy tíz évvel korábban mi lehetett Micu
foglalkozása. Nekem úgy rémlett, hogy valamelyik helyi nagyvállalatnál dolgozott, de amikor
Ancsa azt mondta, szerinte meg tanár vagy könyvtáros volt, elbizonytalanodtunk. Hiába
törtük a fejünket, Micu becenevén és arcán kívül semmit nem tudtunk felidézni róla. Soha
nem voltunk a lakásán, nem láttuk a bartánőjét. Pedig a banda, akikkel az első szabad
választásig elválaszthatatlanok voltunk, minden tagjának, majdnem tíz évvel később is fel
tudtuk sorolni nemcsak a lakcímét, de akinek volt, az otthoni és a munkahelyi telefonszámát,
sőt a feleslégek, férjek, gyerekek és olykor a szeretők keresztneveit is.

A papa után nem sokkal Ancsa nagymamája is meghalt.

A temetésére nem tudtunk elmenni,éppen Amerikában dolgoztunk, Orsi is pici volt. Pár év alatt meg is szakadtak a várossal a
kapcsolataink. A banda már az első választás után szétszéledt. Akadt, aki kormányközeli
munkát kapott, más ellenzéki lett, aztán fordítva, akik meg lent maradtak, az önkormányzat
körül sertepertéltek. Jöttek a gyerekek, új barátságok születtek, lazultak a régi kapcsolatok.
Amerika, meg az azt követő itthoni helykeresés után sok idő telt el, hogy ismét betüremkedjen
az életünkbe az alföldi város.

Ancsának valami szakértés miatt kellett lemennie az egyik ottani önkormányzati céghez, ahol
pillanatokon belül kiderültek a helyi gyökerei, és a főnökasszonnyal egészen belemelegedtek
a közös emlékek felidézésébe. Este, amikor hazaért, a kabátját se vette le, feldúltan vágott
bele, hogy ugye emlékszem Micura. Micura, aki akkor már a város nagyhatalmú szürke
eminenciása volt, a polgármester jobb keze, bár sokak szerint a polgármester volt az ő jobb
keze. Ancsa sápadtan hadarta, hogy persze, hiszen évtizedek óta mindenkit ismer, sokakról
sokat tud, róla viszont szinte senki, semmit. Csak azt, hogy a szülei már a hatvanas években is
befolyásos káderek voltak a városban, és Micunak a vajaskenyér is mindig pofával fölfele
esett a földre.

Ancsa remegett, mikor végre leült, és próbálta higgadtan folytatni.

Nyolcvannyolc augusztus végén volt az esküvőnk, és valahogy szeptemberben költöztünk abba az összevissza
leválasztott lakásba. A helyiek mitugrász, lázongó gyüttmenteknek könyveltek el, akik
hasonszőrűek között érezték jól magukat, bár nekünk az a közeg inkább az egyetemi évek
meghosszabbításának tűnt. Még nem voltak gyerekek, minden este eljártunk valahová, mozi,
színház, házibulik, vállalati klubok, egyre több ismerősünk és barátunk lett. Aztán néhány
hónap után a mi lakásunk is olyan állapotba került, hogy mertünk vendégeket hívni, úgyhogy
valami előkarácsonyi vagy előszilveszteri bulin Micu is megjelent nálunk. És nemcsak azt
tudta kérdezés nélkül, hol a vécé, de a kamrát és a kiszobát, sőt a féltett
lemezgyűjteményünket is azonnal megtalálta

Ancsa elhallgatott.

Aztán egymás szavába vágva kezdtük felidézni, amikor hetekig nem
érkeztek meg a leveleink, hogy aztán kicsit gyűrötten, láthatóan felbontva kerüljenek a
postaládánkba. Meg, amikor fontos megbeszélésekre kellett volna Pestre utaznunk, de éppen
akkorra rendeltek be tüdőszűrésre, adategyeztetésre vagy valami villanyóraprobléma
rendezésére. Akkor csak röhögtünk, amikor a nálunk vendégeskedő pesti barátaink azt
mondogatták, hogy a vízműves kisbusz sem véletlenül parkol az ablakunk alatt.
Ahogy egyre jobban belemerültünk a nyolcvankilences év felidézésébe, egyre több gyanús,
pontosabban a mából nézve inkább nevetséges pillanat jutott eszünkbe, amik akkor nem
zavartak. Ennyi év után meg már nem számítanak. Csak fáj, hogy naivok voltunk. Meg
bosszant, hogy ma is magunkba keressük a hibát.

Bajnai Zsolt