Pánikkezelő

Tíz évvel fiatalabb ribancra cseréltek. De hát a vén kecske is megnyalná még. Hatvanévesen úgy viselkedik, mintha harminc lenne, pedig reggelente alig bír kimászni az ágyból.

Festeti a haját, mert szégyelli, hogy őszül. Szolizni kezdett, meg gyúrni, és a szemeit is megműttette,
mert undorodik a kontaktlencsétől, a szemüveget pedig nagypapásnak tartja. Holott nagypapa.
Csak a gyerekei nem engedik a közelébe az unokáit. Amit lehet, gyógyszerrel pótol.

Tíz év után tett utcára. Azt mondta, minden az övé, én csak beleültem a készbe. Na ná, majd a
szépsége miatt választottam ötvenéves korában. Úgy kapartam össze a válása után. Nem
miattam vált el. Az első felesége és a felnőtt gyerekei megunták a nárcisztikus, mindenkinél
mindent jobban tudó, öntelt, nagy fehér férfit, akit folyamatosan ki kellett szolgálni. A
gyerekek kirepültek, és az ezüstlakodalom másnapján lelépett a feleség is. A közös vagyonon
pereskedtek, de szerencsére neki jobb ügyvédje volt. Az önérzete viszont nem engedte, hogy
vesztesnek lássák, talán ezért is kellettem harminchoz közel.

Negyvenévesen mit tehetnék? Újratervezek. Bánom, hogy nem lett gyerekünk.

Csakhogy elég volt őt kiszolgálni, szórakoztatni, körül udvarolni, és közben magamra is adni. Papíron a
cégénél dolgoztam, de nem sokat láttak a kollégák. Lehet, hogy ez is volt a baj, mert bent
mászott rá az a kis kurva. Így utólag belegondolva, sok mindent rosszul csináltam, de nem
bánok semmit. Volt tíz olyan évem utazásokkal, ruhákkal, kifogyhatatlan bankkártyával, amit
mindenki csak irigyelt.

Ez volt a leghosszabb kapcsolatom. Előtte egy évig egyedül éltem kicsit megzuhanva. Nem a
korábbi kapcsolatom miatt, pedig annak az esküvőnk előtt néhány nappal lett vége. Inkább
Kinga öngyilkossága miatt, amiért engem okoltak. Először a vőlegényem szülei, akik elhitték
a kisvárosi pletykát, hogy az a bolond lány miattam ugrott vonat elé. Az anyámasszony
katonája vőlegényem meg az anyjáéknak hitt. Bár az is lehet, csak ürügy kellett, hogy
elmenekülhessen az esküvő elől. Pedig vele összeillettünk. Három évvel volt nálam idősebb.
A gimiből ismertük egymást. Elsős voltam, ő negyedikes, pár hétig jártunk, de aztán
egyetemre ment, vége lett, és majdnem tíz évig nem találkoztunk. Miatta hagytam ott Sándort,
Kinga apját.

Mindenki azt mondta, hogy egy rohadt kis kurvaként csábítottam el Sándort, a példás
családapát. Kellett is csábítani? Kapuzárási pánikja volt. Úgy nyomult, mint aki addig nőt se
látott. Nem mondom, imponált.

Évekkel a diploma után, a harmadik szar állás mellett is alig
tudtam az albérletemet fizetni, a hónap közepétől azt számolgattam, hogy joghúrt vagy tej,

csúsztam a számlákkal, új ruhára akkor telt, ha anyám összespórolta a saját fizetéséből.
Huszonöt évesen hogyne esett volna jól, hogy egy pasi étterembe visz?

Autóval jön értem. Hétvégén leugrunk a Balatonhoz.

Tetszeni nem tetszett, nem akartam tőle semmit. Csak egy
idő után lelkiismeretfurdalásom volt, hogy mindent, de tényleg mindent a lábam elé szór, én
meg semmit se tudok adni. Mondjuk, addigra azt is beláttam, hogy őt vagy valamelyik
infantilis, folyamatosan számítógépen játszó, anyuka kedvence kollégámat vihetem az
ágyamba. A lepukkant albérletembe, aminél inspirálóbb opció volt Sándorral egy elegáns szálloda. 

Nem kérdeztem, honnan van Sándor pénze. Úgy voltam vele, felnőtt ember, csak tudja, mit
csinál. Ellenőriznem kellett volna, hogy bejár-e a munkahelyére, elvégzi-e a munkáját, a saját
vagy a családja számlájáról költ rám százezreket? Se az anyja, se a felesége nem akartam
lenni. Soha nem kértem semmit. Anyámtól megtanultam, ha adják, fogadd el, ha dobják,
szaladj el. Persze, így visszagondolva, abban a másfél évben, amíg udvarolt, tényleg sokat
költhetett. Háromhavonta nyaralni jártunk és nem a szomszédba. Olyan helyekre, ahol addig
nemhogy nem jártam, de a létezésükről se tudtam. Az vessen meg, aki egy isten háta mögötti
békési faluba születve máshogy csinálta, és nem bánta meg. Tizennyolc éves koromig csak a
munka volt a családi gazdaságban, meg a falusi kocsma, ahol néha diszkót is tartottak. Az
alkoholista apám és a mindent eltűrő anyám mellől menekültem a főiskolára, a kollégiumba.

Csak az ünnepekre jártam haza, mert a tanulás mellett melóztam, hogy bírjam a pesti tempót.
Nem csoda, hogy a négy év nekem hatig tartott. Koszlott kollégium, olcsó albérletek, semmi
segítség otthonról, és hiába volt népes rokonságom, a diploma után senkire se számíthattam.
Mi várt rám? Egy hasonló csóróval talán egy panel, amit életünk végéig törleszthetünk.
Nem szerettem Sándort, de a vele töltött másfél évet igen. Szerintem neki se volt rossz.
Eleinte. A végére már nagyon fura lett, ingerült, lehangolt, tiszta depressziós. Örültem, hogy
felbukkant az egykori gimis szerelem, Sándort meg ejtettem és elfelejtettem. Azt hittem,
örökre.

De az esküvőm előtt pár héttel Sándor lánya, a 23 éves Kinga vonat elé lépett. Véletlenül
láttam meg egy közös ismerős posztját. Először nem foglalkoztam vele. Aztán kiderült, hogy
a kisvárosban, ahol a vőlegényem szülei is éltek, jól ismerték Sándort, a feleségét és Kingát.
Nagyon kiakadtak az ottaniak, hogy Sándor több mint húsz év után otthagyta az
iskolaigazgató feleségét, meg az egy szem lányát, akinek ő volt az isten. Soha nem
találkoztam velük. Honnan kellett volna tudnom, hogy Sándor megszakított velük minden
kapcsolatot, az örökségét és a magtakarításaikat abban a közös másfél évben rám költötte, sőt
egy rakás hitelt is felvett, és a végén már fűnek-fának tartozott?

Már nem voltunk együtt, amikor a munkahelyéről is kirúgták.

A felesége nem fogadta vissza. A lánya próbálta volna támogatni, de azt meg nem hagyta, mert annyira szégyellte magát.

Végül a reggeli gyors elé lépett, ahogy egy évvel később a lánya is.

És mindezért én voltam a hibás. Ugrott az esküvő, pedig imádtam azt a srácot. Szétestem.
Egyedül kapartam össze magam. És jött az újabb kapuzárási pánikos pasas, de vele már
óvatos voltam. Lecsekkoltam a családját, az anyagi helyzetét, csak utána engedtem a
mézesbödön közelébe. Persze, neki nem én voltam az egyetlen kapcsolata a feleségén kívül,
de amíg a gyerekek otthon voltak, az asszony tűrt. Aztán lépett. A gyerekeinek meg addig volt
fontos, amíg fejhették. Felnőtt, dolgozó ember létükre csak akkor szerették az apjukat, ha
pénzt kaptak tőle. Hát, nem. Volt annak a pénznek helye az új életünkben is.

Aminek egy kis kurva miatt pillanatok alatt vége lett. Negyvenévesen, nulla munkahelyi
tapasztalattal, mihez kezdjek? Engem már nem választanak. Az én korosztályomat inkább
lecserélik a vén kecskék, amikor elkapja őket kapuzárási pánik. A velem egyidős pasik közül
meg kivel köthetném össze az életemet? A lecsúszott alkoholistákkal? A mama szoknyája
mellett felnőni képtelenekkel? Az elváltakkal, akiknek mindenét benyelte az előző asszony és
évekig fizethetik a gyerektartást? Csődtömegek. Ahogy most én is. Pedig jó nő voltam. Jó, nő
voltam. Lehet, hogy így áll rajtam bosszút Kinga fentről? Öngyilkos sem merek lenni, mert,
ha esetleg mégis van túlvilág, véletlenül találkozok vele. Valamit ki kell találnom, mert
anyámnak nem volt igaza abban, hogy valahogy mindig lesz. Csak úgy lesz, úgy lehet, ahogy
csináljuk.

 

BAJNAI ZSOLT