Rakonczay Gábor világutazó

Rakonczay Gábor legutóbbi expedíciója alkalmával egy speciális, egykabinos kenuval szelte át az Atlanti-óceánt, de emellett számos más izgalmas felfedező utat tett meg például az északi- és déli-sarkokon. A felfedező Debreceni Egyetem oDEon Színpadának vendége volt A Kitartás Művészete című kerekasztal-beszélgetésen. A világutazót itt kérdeztem meg.

Legutóbbi projektedben nagy útra vállalkoztál, átevezted az Atlanti-óceánt. Hogyan alakult ki benned a merész utazások iránti szenvedély?

Amikor tíz éves voltam és megkérdezték tőlem, gondolkodok-e már azon, mi leszek, ha nagy leszek, az óceán átkelést és a Déli-sarkot már csípőből mondtam. Szóval ez nekem nagyon-nagyon mélyen gyökerezik, nem egy hirtelen jött ötlet volt. Alig vártam, hogy felnőtt legyek, aztán irány a horizont.

Hogyan kezdődött az út a megtervezése és miként zajlott a felkészülés?

A mostanit megelőzte még hat óceán átkelés, úgyhogy volt benne tapasztalatom. Nyilván össze kellett pakolni a hajót, a felszerelést, és felkészülni a legkritikusabb részekre. Ezt nyilván az időjárás szokta generálni: nagyjából tíz napot lehet előre látni ennek alakulásában. A rosszabb körülmények 4-5 napig tartanak és olyan 2-3 hetente ismétlődnek, de 

ha mindenre van az embernek A, B, C, D, meg Y megoldása is, akkor eljön a pillanat, amikor megméretteted magad.

Az óceán átkenuzása tehát egy nagyon hosszú folyamat leglátványosabb része, amit egy hosszú időszak előz meg, sok-sok munka befektetésével.

Vannak-e segítőid ezekben az expedíciókban?

Mindegyik projektnél más-más csapat segítségére van szükség. A legkomolyabb nyilván a Déli-sark elérésekor kellett, mivel minden értelemben, logisztikailag és költségvetésben is ez volt a legnagyobb. A hajós expedíciókhoz teljesen másfajta embereket kívánnak segítőként. Az ultrafutás is abszolút ezektől eltérő tényezőkön múlik, úgyhogy nálam projekt alapon szerveződik a csapat.

Ha konkrétan az óceán átevezésére gondolunk, azért ott tájékozódni is kell közben a nyílt vízen. Ezt hogyan tudtad megoldani?

Maga az átkelés kelet-nyugat irányú, ami a téli hónapokban a legideálisabb, mert ekkor a legkiszámíthatóbb az óceán. Az egyetlen szempont, hogy a hurrikánszezon előtt át kell érni a túloldalra. Van egy elég erős áramlat és szélrendszer, ami segíti az utat, bár ez önmagában nem elég az átjutáshoz, de legalább nem hátráltat. Aztán ez közben finomodik. A napi szintű navigáció egy hajóba épített gömbtájolóval zajlott, amivel elég precízen lehet tartani az irányt. Az ellenőrzés GPS-szel történt, de 

sokszor az ember éjszaka csak a megy a csillagokat követve, máskor a napot figyeli.

Ám, ha minden optimális, akkor a közeg is abba az irányba mozog. Eltévedni tehát abszolút nem lehet. Ha megszűnne a Föld mágneses tere, leesne az összes műhold és nem lenne GPS hálózat, sőt még a csillagok is leesnének és a napot se látnánk, akkor is maga a víz a jó irányba mozgat.

Nagyon hosszú távról van szó. Mennyi időt vett ez igénybe?

Az út két szakaszból állt. Volt egy bemelegítő 1400 kilométeres tesztszakasz a Kanári-szigetekig, majd utána jött az 5100 km-es óceán átkelés. Ez 75 nap volt, de a bemelegítő résszel együtt összesen 108 nap volt az egész projekt.

Ennek a több, mint 5000 kilométernek egyszer csak elértél a közepére. Mikor érezted azt, hogy tényleg egyedül vagy a semmi közepén?

Az egyedüllét az első pár napban nem annyira erős. Persze az már önmagában egy komoly döntés, hogy két hét múlva el fogsz indulni, aztán ahogy közeledünk már csak egy hét, már csak egy nap. Pár óra múlva 

eltűnik a legközelebbi sziget a horizont mögött, na akkor ott van egy gyomorszorító érzés 

– miközban nagyjából egy-két hétig próbálsz kiiszkolni a Kanári-szigetek zavart zónája alól, ami annyira nem egyszerű egy evezőshajóval. Ezután tudatosul, hogy mostmár egyedül vagy. Addigra viszont két hét alatt, ha az ember jól csinálja, már felépül a rutin és napról napra haladsz előre. Aztán pedig az idő egyszer csak megeszi a távolságot, ami a túlpartig még hátra van.

Tengeribetegség lépett-e elő?

Nem, hálistennek még sohasem voltam tengeribeteg. Egyetlen embert ismerek, aki nem hányta le még valamelyik hajómat, ez anyukám, úgyhogy valószínűleg simán genetikáról van szó. Nyilván éreztem, hogy nem annyira komfortos, de ha elfoglaltam magam, nem jelentett problémát. Amit mondjuk megéreztem, az az úgynevezett szárazföldi betegség, ami a tengeri változat ellentéte. Megszokod a folyamatosan mozgó közeget és a végtelen horizontot, aztán mikor kilépsz a partra, hirtelen az agyad és az egyensúlyérzékelésed nem tud mit kezdeni azzal, hogy az egy statikus, szilárd, fix talaj. Olyan mintha minden, a padló és a falak is hullámokban táncolnának ide-oda. Ez pár óraig tart, majd szépen eltűnik, de ilyenkor például kisebb helyiségbe nem mehetsz, mert nekimész a falnak, vagy lehetőleg karfás székben ülj – szóval ez inkább egy ilyen vicces dolog.

[1. Kép: Rakonczay Gábor a tengeren]

A kenud, „42”, mondhatjuk, hogy sokkal több volt számodra ezen az úton, mint egy eszköz?

A többi hajómon mindig túladtam, visszaforgattam az értéküket a következő expedícióba. Viszont ez most egy annyira kerek egész volt: az óceán átkenuzását egyedül én csináltam meg kétszer világon. Miután először tettem meg az utat a világelsőség máza, csillogása elmúlt, mert azóta sem csinálta meg senki rajtam kívül. Egy óceán átevezős hajón nagyobb értékkel lehet túladni, mint amennyibe került, ha jó időt fut vele az illető. Ám itt nincs összehasonlítási alap, mivel csak ez az egy hajó tette meg ezt az utat, így neki inkább eszmei értéke van. Jelenleg egyébként az edzőm kertjében pihen, lenyugdíjaztam. Valószínűleg több átkelést már nem fog csinálni, kettő pont elég egy ilyen hajónak. Előbb-utóbb egy olyan helyszínt szeretnék találni neki, ahol a nagyérdemű is meg tudja tekinteni. 

Az átkelés során megtapasztaltad az óceán erejét, többször borultál is. Milyen kapcsolat alakult ki benned ezzel a hatalmas erővel?

Ez egy nagyon egyszerű, letisztult, nyers és szerethető közeg ahhoz képest, mint amit nap mint nap tapasztalunk a saját, modern világunkban. Könnyű megszokni, mert elég egyszerűen működik. A nyílt vízen nem tudsz visszahúzódni, ott vagy, ha jó idő van, meg akkor is, ha nem annyira. 

A természet kíméletlenül tiszta tükröt mutat az embernek arról, hogy kik vagyunk és mennyire készültünk fel.

Milyen állapotban van a hajó, a felszerelés és te magad, illetve hogyan tudod lereagálni az adott folyamatokat. Semmi nem érdekli, hogy milyen ruha van rajtad, milyen márkájú a hajód, milyen a parfümöd, ez mind mindegy. Egyszerűen csak színtisztán levizsgáztat és akkor ott muszáj jól döntened, mert ezalapján dől el, hogy életben maradsz-e vagy sem. 

Feltételezem volt ebben egyfajta önismeret is. Mit tudtál meg magadról?

Persze. Ha az ember ennyi időt tölt önmagával, nem ússza meg anélkül, hogy közelről ne lássa meg a jó oldalát, és azt is, amit nem igazán szeretne. Viszont ebből a két végletből le lehet vonni a tanulságokat, hogy mi a fontos, mit kell erősíteni. Ugyanis ennyire sok időt ilyen extrém, veszélyes közegben eltölteni és ott megfelelni, mindenképpen fejlődési lehetőség. Itt szó szerint vendégségben vagy, a természet és az óceán ereje pedig helyre pofozza a dolgokat benned. Újra kell értelmezned saját magadat. Elsősorban nem is a teljesítményt kerestem ezekben a projektekben, hanem azt a változást, hogy mikor túlparton kikötök teljesen más emberként fogok kiszállni. Igen, nagyon menő a Guinness-rekord, de igazából az a lényeg, hogy mi történik addig, amíg és ahogyan eljut az ember odáig.

Az étkészlet gondolom ki volt porciózva. Bőven számoltatok vele, hogy mindenképpen legyen biztonsági tartalék?

Igen, a hajóban 80 napnyi kaját pakoltunk be, ami kétórás étkezéseket jelent. 75 nap lett az út, úgyhogy abszolút jól számoltuk ki. A végén elég hangulatos, hogy már csak ennyi kaja van, már csak annyi, vagy amiből már sokszor ettem, pont elegem van belőle, de ez így működik. Az ilyen hosszútávú, monoton teljesítmény expedíciókban – itt említhetném megint az antarktiszi utat is –, ahol egy-két óránként kell enni, vagy egy többnapos ultrafutóversenyen, ahol 40 percenként be kell vinni valamit, 

az étkezés nem párosul élmény-érzettel, sokkal inkább olyan, mint a kocsi megtankolása. 

Mint mikor mutatja a műszer, hogy meg kellene állni a benzinkúton: nem jókedvünkből, hanem azért töltjük fel újra a kocsit, mert tovább akarunk menni. A szervezet ugyanígy működik, ha nincs belerakva az a mennyiségű és minőségű energia, ami kell a használatához, meg fog állni. Az élvezeti faktor ilyenkor elvész, kb. ez a, ha csipog az óra, akkor eszünk című dolog áll elő.

Ilyen körülmények között az ember kitartása komoly próbákon megy keresztül. A te életedben mit jelent a kitartás fogalma?

Szerintem a kitartás valami, ami köztem és a cél között van, és ezzel tudok eljutni odáig. Az elmúlt pár évben megtapasztalhattam, hogy a világ piszok egyszerű szabályok szerint működik: ha csináljuk, akkor meg fog történni amit szeretnénk, ha nem, akkor nem. A kitartást egy olyan tevékenységnek gondolom, amikor az ember nem próbálkozik, hanem nekimegy, mert van egy elhatározása, hogy ebből a pontból el akar jutni ide. Ehhez nyilván sok idő fog kelleni, sok problémát kell leküzdeni és nem lesz egyszerű, de nem is kényelemből csinálom. A kitartás szerintem egy olyan tartozéka az embernek, mint bármelyik testrésze, tudjuk használni és  támaszkodhatunk rá.

Ezek az utak határozták meg számodra az elmúlt időszakot. Van-e emellett civil életed?

Az elmúlt 18 évben csak erre fókuszáltam, két projekt között készültem a következőre. Javarészt ebből is éltem meg, bár mivel eredetileg tervezőművésznek tanultam, így plusz melóként néha hajókat is terveztem. Továbbá képzéseket és előadásokat tartottam, de könyveket is írtam. Ezek azonban az expedíciókhoz kötődtek, hiszen ezek egy-egy ilyen vállalkozásom egyfajta befektetés is volt. 

Sohasem egy célban gondolkodtam, hanem 10-20 éven belül terveztem, ahol az egyes utakra kilométerkövekként tekintettem. 

Nekem ez az életvitelem, nem is nagyon láttam az ezen kívüli valóságot. Amikor az ember a létét teszi kockára ezekkel a projektekkel, azt nem lehet félvállról venni, teljes mértékben arra kell koncentrálni. Ezt egész kissrácként döntöttem el, minden lépés ennek a része. 

Visszatérve az önismeretre. Mennyire ismerted meg magad olyan szempontból, hogy csinálnál-e még ilyen utazásokat? Vannak-e hasonló terveid a közeljövőre nézve?

A kenuzást most csináltam meg másodszor és valószínűleg nekem ez így elég is volt. Egyértelmű, hogy továbbra is fogok sportolni, mivel évek óta csinálom a különböző extrém változatait, amiben voltak sarkvidéki, óceán átkelő és ultrafutó projektek. Néhányuk lesz is még, amiben viszont változtatni szeretnék, hogy a magas veszélyfaktorú vállakozásokat megszüntetem. Most a futásra fókuszálok: nemrég csináltam végig például a futók egyik „szokását”, hogy az életkorunknak megfelelő kilométert megtesszük ily módon, ez nekem 45 km volt. Ősszel pedig lesz egy ultrafutó célverseny, így szeptemberig erre készülök. 

Az anyag részben a kerekasztal beszélgetés alapján készült.

Borítókép: hungarytoday.hu

1. Kép: noivalto.hu